2016. október 24., hétfő

John Corey Whaley - Kobak


 
A könyvről
 
Kiadó: ÉTK (Merit könyvek) 
Magyar megjelenés éve: 2016
Eredeti megjelenés éve: 2014
Eredeti cím: Noggin
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Oldalszám: 256 oldal



A molyok szerint...

Jelenleg 90%-os az értékelése.


Ide hallgassatok, egyszer valamikor én is voltam tizenhat, aztán meg nem. Ilyen egyszerű. Most megint tizenhat lettem. Ami a kettő között történt, kicsit zavaros, de annyit elmondhatok, hogy valamikor menetközben találkoztam egy sráccal, akinek levágták a fejét, és a coloradói Denverben berakták egy fagyasztóba.

("Ide hallgassatok, egyszer valamikor éltem, aztán nem éltem. Ilyen egyszerű. Most megint élek. Ami a kettő között történt, kicsit zavaros, de annyit elmondhatok, hogy valamikor menetközben levágták a fejemet, és a coloradói Denverben berakták egy fagyasztóba."
A könyv első mondatai.)

Az van, hogy ez a könyv azóta a fejemben értitek!? járt, mióta molyon belefutottam a fülszövegébe és felvettem a képzeletbeli "valamikor el fogom olvasni" listámra, aztán úgy hagytam, tenyésszen, amivé csak akar. Aztán megláttam a Merit könyvek nyereményjátékát, és úgy éreztem, egy próbát megér a dolog. Persze végül nem nyertem (amúgy tényleg, sosem szoktam, eddig egyszer fordult elő, P.V.Brett dedikált nekem egy Skull Throne példányt, de azt is inkább a kutyámnak köszönhetem, mint a saját szerencsémnek...mindegy, hosszú történet :D), viszont a kiadó meglepett egy recenziós példánnyal, ami nagyon boldoggá tett, mert ilyen még tényleg nem volt. :) Szóval röviden így kezdődött a mi kis kalandunk, ezért ezer köszönet a kiadónak! 

A történetről

Travis 15 éves volt, amikor leukémiát diagnosztizáltak nála, és mire 16 lett, döntenie kellett élet és halál között. A halált választotta. Ideiglenesen. A fiú ugyanis a 17. alany, akinek a fejét eltávolították a testéről, majd egy fagyasztóban pihent öt évig, arra várva, hogy a tudomány megfelelően fejlett legyen ahhoz, hogy donortestet kapva visszatérhessen az életébe. Öt év nem tűnik soknak, ám mégis - Travis életében minden megváltozott. A barátai és a barátnője is felnőtt, miközben ő kamasz maradt egy olyan környezetben, ahol senkit és semmit nem ismer. 

A realitásról

Először is tisztáznunk kell, hogy ami Travisszel történt - vagyis az, hogy levágták a fejét, majd "rávarrták" egy donor testre - egyelőre a képzelet szüleménye. (Bár, nem tudom, hallottatok-e róla, de jövőre tervezik az első fejátültetéses műtétet egy orosz férfin, aki így szeretne kikerülni a kerekes székből. Az, hogy ez mennyire helyénvaló - a kockázatokról nem szólva -, nehéz megítélni, hiszen nem szegül-e ezzel szembe a saját sorsával és a "keresztjével"? De eszemben sincs vallási és filozófiai eszmefuttatásokba belemenni egy ifjúsági regény kapcsán.) Szóval ha azt várod, hogy ez a könyv majd eléd tárja a fejátültetés tudományos részleteit és ezzel meg is támogatja a valósághűségét, nagyot fogsz csalódni. Ha úgy érzed, erről szeretnél olvasni, ne vedd a kezedbe ezt a könyvet, mert úgy végzed, hogy habzó szájjal vagdosod a falhoz, miközben azt mantrázod, hogy deháteztudományosannemmegalapozott ellentmondafizikaésabiológiatörvényeinek
A másik, ami bennem felvetődött, bár nem biztos, hogy egy átlagos kamaszban is felvetődne, az a lélek kérdése. J.C.W. ezzel a könyvvel azt feltételezi, hogy lélek, a szellem - szóval az ember lényege - a fejben, az agyban van jelen, minden más csak testi beidegződés. Hogy így van, vagy sem, azt senki nem tudja biztosan megmondani, szóval a regénnyel kapcsolatban kénytelenek vagyunk elfogadni azt, hogy Travis lelke nem sérült az "áttelepítés" következtében és nem szólal meg a fejében olykor-olykor a félőrült Jeremy Pratt a test uralásának céljából.
Az, hogy Travis fejét egy másik ember testéhez erősítették, igazából csak egy olyan esemény, ami megtörtént, és kész, mondhatni, ez csak egy írói eszköz. A könyv fő témája ugyanis az, hogy ezt hogyan dolgozza fel, és nem az, hogy mindez hogyan lehetséges. Whaley abszolút a lelki háttérre fektette a hangsúlyt és nem tudományos alapokra - ettől lett a magamfajta lélekbúvárok számára igazán valóságszagú és letehetetlen olvasmány.

A technikai oldalról

Szeretem a különleges könyveket, és itt nem feltétlenül a történetek egyediségére, hanem a könyv megkomponáltságára, ritmusára, nyelvezetére, sodrására gondolok. Itt van például a Kobak. Nem mondom, a hajmeresztő története volt az, ami felkeltette az érdeklődésemet és az is maradt a középpontjában, de emellett az író nagyon ügyes történetfűzése is megragadott. Olyan, mintha szókígyót játszott volna (ha jól emlékszem, így hívtuk, amikor mindig az előző szó utolsó betűjével/szótagjával kellett szót mondani, de lehet, hogy nem ez a neve :D), csak éppen a fejezetekkel. Fogta az adott fejezet utolsó mondatának pár szavát, és a következő fejezet címévé varázsolta úgy, hogy abszolút illett a tartalomhoz. Mondjon akárki akármit, szerintem ez nagyon bravúros lépés.
Maga a könyv megfogalmazása teljesen átlagos, a párbeszédek nekem néha kierőszakoltnak tűntek, de összességében az író jól bele tudott helyezkedni egy 16 éves fiú gondolataiba és szavaiba. A fordítással voltak néha gondjaim, elhangzott pl. a pipec szó, amitől a falat tudnám lekaparni, akkor legyen már inkább pöpec, vagy akármi, de ez valami elképesztően idiótán hangzik. :D 

Gondolatokról

Az első és legfontosabb gondolatom - és most sokan utálni fognak, de ez van - az, hogy Stephen Chboskyt, de megkockáztatom, hogy még John Greent is ezzel, meg a Veled minden hely ragyogóval kellene csapdosni kúraszerűen. Főleg Chboskyt. Szerintem ez a könyv az igazi Perks of Being a Wallflower (komolyan, a magyar cím annyira ciki, hogy szégyellem használni...), hiszen ki más lenne "különc", ha nem egy olyan srác, akinek átültették a fejét egy idegen testére? Na, ez a különcség, nem az, amit ez Charlie gyerek leművelt a fent említett remekműben. Félreértés ne essék, nem akarok semmit lehúzni, ez csak egy jó összehasonlítási alap. Ez a könyv jó, tessék ezt olvasni. :D Most, hogy ezt megbeszéltük, jöhet a történet.

Kaptál egy második esélyt. De nem akármilyet, hanem egy olyan lehetőséget, ami a világon szinte egyedülálló, rajtad kívül csak egy emberrel történt meg. Szenzáció vagy, szenzáció, hogy élsz, remény lettél és példakép - vagy éppen maga a végítélet eljövetele, attól függ, honnan nézzük. Kaptál egy második esélyt, de cserébe elvesztettél mindent, ami fontos volt számodra. Már öt éve 16 éves vagy, de olyan, mintha csak most hajtottad volna álomra a fejed, mintha minden, ami évekkel ezelőtt történt, csak hetekkel korábban történt volna. Az aranyos nyolcéves kölyök, akit az unokatestvéredként ismertél, mamlasz, szűkszavú kamasszá változott, a legjobb barátod, akivel egyidős vagy, 21 éves, komoly, felnőtt egyetemista, a barátnőd pedig - nos, felnőtt nő, egészen más életet él, mint te, ráadásul valaki más menyasszonya. Megérte hát visszatérni a halálból?

Bár magáról a fejátültetésről nem tudunk meg sokat a történet során, sok más kérdésre választ kaphatunk - ha egy kicsit használjuk a fejünket oké, esküszöm befejezem :D és beleéljük magunkat a szituációba. Vajon meddig "kötelessége" a hozzád közelállóknak gyászolni, miután elmentél - és hogyan tudnak továbblépni, tudva, hogy bármikor visszatérhetsz? Képes lesz-e valaha az ember a sajátjaként kezelni a transzplantált szervet? Egyáltalán, hogy lehet élni a tudattal, hogy a tested valaha valaki máshoz tartozott - és ez a valaki az életét adta azért, hogy te élhess? Fel lehet-e dolgozni a tényt, hogy míg körülötted megállt az idő, mindenki más élte az életét nélküled? És mit kezdjünk a saját hamvainkkal, amit a szüleink egy vázában rejtegetnek? :D
Többek között ezeket a kérdéseket feszegeti ez a kiváló beleéléssel megírt, humoros, könnyed, mégis súlyos történet, de az igazi választ csak mi tudjuk megadni rájuk.

Ez a könyv annyira kamasz, hogy abszolút el tudtam hinni neki mindent, még Travis naiv, önző, elképesztő baromságait is, mert pontosan ez az, amit egy 16 éves tenne. Hiszen szinte mind ilyenek voltunk: naivak, reményteliek és kissé önzők. Azért jó ez a könyv, mert rávett arra, hogy emlékezzek a tizenéves önmagamra, sőt arra is, hogy elképzeljem: hirtelen visszaváltozom azzá, aki voltam, míg a barátaim felnőttek maradnak. Igazából szörnyen néztem ki akkoriban, mivel belevágtam a saját hajamba, szóval még belegondolni is rossz :D Komolyra fordítva a szót: ez a könyv újra kamasszá varázsolt, és együtt reménykedtem, nevettem, kínlódtam és izgultam Travissel, aki részben nagyon jól kezelte az őt körülvevő hírverést a fejes poénkodásával, részben pedig - teljesen érthető módon - teljesen elveszett az önsajnálatban, pont úgy, ahogy az ember ebben a korban hajlamos rá. A célját ugyan elérte, hiszen életben maradt, ám nem számított arra, hogy ilyen hamar felébresztik. Túl kevés idő telt el ahhoz, hogy képes legyen elengedni a múltját és túl sok ahhoz, hogy jogot formálhasson rá.
 
Ami nagyon megfogott, az a könyv realitása volt. Igen, jó vicc ilyet leírni egy könyvről, ami egy test-transzplantált srácról szól. De végig életszerű maradt, egy percig sem éreztem túlzásnak, vagy meredeknek semmit. Tetszett, hogy Turner nem egy világraszóló szemét alaknak lett beállítva, a szerző abszolút nem adta Travis alá a lovat. 

Nagyon szerettem a visszaemlékezős részeket is, jó volt látni Cate és Travis ártatlan, szépséges diákszerelmének kibontakozását és különböző momentumait. Az egész történet élt és lélegzett, szinte láttam magam előtt, ahogy összemosolyognak, ugratják egymást és kitartanak a legszörnyűbb pillanatokban is. 

Bevallom, mikor felbukkant Audrey, kicsit tartani kezdtem a sablonszerű fordulatoktól, de ismét kellemesen csalódtam - bár egy egész kicsit feleslegesnek éreztem a karakterét.

Plusz pont jár mindenképp: Mikor molyon megnéztem a címkéket, és megláttam köztük az LMBT-t, bevallom, kicsit megriadtam, mert ez abszolút nem az én műfajom és utálom, hogy ennyire erőltetik és hypeolják. Viszont nagyon örülök, hogy az író ezt a vonalat (ami nem is akkora nagy ügy, hogy ilyen címkét tegyünk a könyvre, szerintem) nagyon szépen, finoman írta meg, egyáltalán nem volt tolakodó, vagy prédikáció szagú. 

Sok helyen olvastam, hogy nincsenek megelégedve a befejezéssel, nekem viszont kimondottan tetszett, merész lépés volt és ismételten csak azt mondhatom, hogy végig megmaradt az író a realitás talaján, ami az ifjúsági regények körében manapság ritka, ezért is lehet néhány olvasó számára megdöbbentő és kicsit "felháborító". A könyv valamilyen szinten lezáratlan maradt, esélyt adva az olvasóknak arra, hogy elképzeljék a saját befejezésüket/folytatásukat.

A szereplőkről röviden

Travis: Élethű karakter, nagyonis valóságos gondolatokkal és tettekkel. Rengeteg hülyeséget követ el a könyv során és elképesztően naiv, pont ettől lesz hiteles és emberi. Szerethető, teljesen átlagos főhős, egy egyáltalán nem átlagos szituációban.
Cate: A fiatal(abb) Cate nagyon szimpatikus, humoros, belevaló, odaadó barátnő, szerintem a legjobb karakter a könyvben. A "felnőtt" Cate kicsit túlságosan felnőttre sikeredett, túlzottan anyáskodó volt. Azért nem olyan sok ám az a 21 év, ha nem tudom, hogy mennyi idős, biztos, hogy többre tippeltem volna.
Hatton: Tipikus idióta legjobb barát, némi bölcsességgel fűszerezve - talán emiatt nem olvadt be teljesen a sablonba. Vicces, kissé nagyszájú, ugyanakkor nagyon is tisztában van vele, mikor kell hallgatni és komolynak lenni.
Kyle: Számomra átlagos, pozitív karakter. Odaadó barát, aki kitart a legjobb barátja mellett még akkor is, ha "hirtelen" idősebb lett nála. Tetszett, hogy nem volt lealacsonyodó, továbbra is egyenrangú félként kezelte Travist. De egyébként fura, hogy mindig ráért a fiúkkal lógni és sosem került szóba semmiféle "felnőtt" barátja.
Nekem ez a lány abszolút Cate, szóval gondoltam,
az értékelés végén jól megmérgezem mindenki
agyát, nehogy mást tudjatok a helyére képzelni :D


Összegzés

Kedvenc idézet:
"– Az emberek csak azért mondják, hogy allergiásak bizonyos dolgokra, mert nem szeretik őket. Az egész egy nagy átvágás. 
– Aha – bólintottam. – Hatéves korom óta allergiás vagyok a fejes salátára. 
– Erről van szó." (39. oldal)


"Nem kell azt mondanunk valakinek, hogy szeretjük, ha úgyis minden porcikájával érzi." (187. oldal)

A cím: Jaj, ezzel sajnos nem tudok megbékélni. Persze, akkor mondj jobbat - nem tudok, de valamiért nekem annyira bugyután hangzik szegény.

A borító: Nagyon szép munka, letisztult, kellemes színekkel és jól eltalált betűtípussal. Azon a mondaton pedig mindig eldobom az agyam haha, egyszerűen zseniális és pont annyira szembetűnő, hogy felkeltse az érdeklődést.

Értékelés: Ez a könyv egy sírós-nevetős kaland, amely a felszín alatt nehéz kérdésektől hemzseg. Tetszik, hogy a rejtett mélységei mellett is kellően laza tudott maradni, és egy percig sem vette komolyan magát. Hogy kinek ajánlom? Bár ez egy ifjúsági regény, nem ajánlanám feltétlenül minden kamasznak azért sem fogom a tini szót használni, inkább csak azoknak, akik lelkileg érettek és képesek befogadni a könyv mondanivalóját. 16 éves kortól nyugodt szívvel, addig inkább csak a könyvmoly-fajtának :) Középiskolai olvasókörben (létezik még ilyen egyáltalán?) biztos, hogy elővenném, ha lehetőség lenne utána alaposan átbeszélni.

További hangulatképeket, zenét& trailert a pinterest táblámon találtok. 


U.i.: Tessék egy virtuális integetés Annának, a Lap lap után szerkesztőjének, akivel egy időben idézgettük a könyvet molyon, ami nagyon furcsa érzés volt :D Szóval, köszi az "együtt olvasást", és igen, beelőztelek. :) 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése