2017. július 10., hétfő

Marko Kloos: Frontvonalak

 

Kedves Mindenki! Ismét elérkezett az ideje egy Kettőspont bejegyzésnek. (Ha még nem tudod, mi ez, itt írtam róla bővebben.) Az elmúlt időszak sűrű és viszonylag olvasásmentes volt mindkettőnk számára, így különösen nagy öröm, hogy sikerült végre beiktatni egy olyan könyvet, amit mindketten szerettünk volna elolvasni. Eddig egymással is csak virágnyelven beszéltünk róla, nehogy befolyásoljuk a másik véleményét, bár én viszonylag agresszíven kardoskodtam a magamé mellett. Elöljáróban annyit, hogy míg az Alvó óriások kapcsán egy véleményen voltunk, most kicsit más a helyzet. 

Figyelem! Az értékelés spoilert tartalmaz, amit a szokásos módon jelöltünk, így: spoiler.


A könyvről
 
Kiadó: Agave Könyvek
Magyar megjelenés éve: 2016
Eredeti megjelenés éve: 2014
Eredeti cím: Terms of Enlistment
 
Fordította: Farkas István
Oldalszám: 320 oldal
Sorozat: Frontvonalak 1.


A molyok szerint...
 
Jelenleg 83%-os az értékelése. 


A történetről

„Mint ​a Vének háborúja: harcközpontú katonai sci-fi, ami nagyon hamar berántja az olvasót.” – io9.com

A Föld a közeli jövőben nem egy vidám hely. Az emberek többsége óriásvárosok betongettóiban nyomorog, értelmes munkát, értelmes életet nemigen lát. Az űrt már felfedezték, a távoli bolygók benépesítése már zajlik, de oda csak a nagyon gazdagok és nagyon szerencsések juthatnak ki… na meg a katonák.
Andrew Grayson egy a sokmilliárd segélyen vegetáló ember közül. A számára egyetlen lehetséges módon próbál meg kitörni nyomorúságos helyzetéből: katona lesz. A dolgok azonban már a Földön is sokkal bonyolultabbak a vártnál, a világűrben pedig olyan kaland várja, amit korábban elképzelni sem tudott.

Véleményem

Semmit nem vártam ettől a könyvtől, amikor megvettem - és nagyjából pontosan ennyit is kaptam tőle. Az Ember nézte ki magának, én meg ennek örömére elolvastam a fülszöveget, és mivel úgy gondoltam akkor még, hogy John Scalzi neve nem egy rossz ajánlólevél, hamar le is csaptam rá. Sokáig csak porosodott a polcon ilyen-olyan okok miatt, de a nyár végre elhozta az ő idejét. Egy könnyed, izgalmas, humoros sci-fi lebegett a szemem előtt, amikor belekezdtem, de sajnos hamar kínszenvedésbe csapott át a dolog.

Hogy nyögvenyelős volt, az enyhe kifejezés arra a végtelennek tűnő 10 napra, míg a Frontvonalakat olvastam. A legfőbb gondom az volt az egésszel, hogy a könyv 80%-ában - ami azért lássuk be, egy 320 oldalas regénynél igencsak sok - egyáltalán nem érdekelt, hogy éppen mi történik.  Senkivel nem tudtam együtt érezni, senkinek a sorsa nem izgatott, egyetlen eseményt sem bírtam normálisan elképzelni, az egész semmilyen volt. Ennek pedig egy oka van. A stílus. Igen, tisztában vagyok vele, hogy mániákusan és talán túlzottan mélyrehatóan figyelem egy-egy író stílusát, de nem tehetek róla, ha valami pocsékul van megfogalmazva, az nálam 99%, hogy menthetetlen. Mondjon akárki akármit, ha valami nincs szórakoztatóan és olvasmányosan megírva, akkor lehet bármilyen kalandos, izgalmas, különleges egyik sem volt, sorry a történet, mégis élvezhetetlen marad. 

Adott a főhősünk, a - ha jól emlékszem, de amúgy nem is izgat -21 éves Andrew Grayson, aki pontosan olyan szürke, mint ahogy a neve is elárulja. De erről később. Andrew élete nem fenékig tejfel, sőt, mondhatni állandó veszélyben forog, hiszen egy szociális lakóövezetben tengeti napjait, ahol tömházakba zsúfolódva, néhány négyzetméteren milliós tömegben nyomorognak az emberek, szintetikus fejadagokon élnek és minden napra jut legalább egy rablógyilkosság. Szerintem ezzel az egy mondattal érzékletesebben lefestettem a körülményeket, mint Kloos a számtalan nyavalygásba ágyazott leírásával. Hiába sötét, lehangoló a világkép, egyszerűen nem éreztem át a hangulatát, semmit nem láttam magam előtt, semmiféle érzelmet nem tudott kicsikarni belőlem. Persze baromi hamar ott is hagyjuk ezt a kidolgozottsággal köszönőviszonyban sem álló helyszínt, mert Adnrew bizony ki akar törtni és a lehető legmesszebb távolodni a körzetétől. Számos roppant unalmas momentum után - pl. meglátogatja az apját, amit csak azért kellett beleírni, hogy kicsit megsajnáljuk, kicsit megértsük a céljait, de amúgy felesleges volt, a könyv nagy részével együtt - hősünk végre bevonul a hadseregbe, ahol aztán gyenge leírás-kezdeményekkel kergeti az őrületbe az olvasókat. Az író olyan momentumokat erőltet bele a könyvbe, ami egyébként senkit nem érdekel, de ha érdekelne is, olyan pocsékul oldja meg a leírását, hogy inkább maradnék boldog tudatlanságban. "Az ágyak lábánál két öltözőszekrény, ezek befelé néztek az ágysorokat elválasztó széles, középső térre" /31. oldal/ Igen, értem, befelé néznek a szekrények...mert hát amúgy mindenki úgy képzelné el, hogy a fal felé van fordulva a szekrény ajtaja, hogy ki ne lehessen nyitni...Nagyon fontos információ. Egyébként meg a körletek teljes leírása mellőzött mindenféle fantáziás és újítást. Persze Kloos maga is katonaember, nyilván abból főzött, amije volt. A másik kedvencemet is hadd hozzam példának a leírások gyengeségére: "A fegyverek matt fekete műanyag agyazásán sok volt a görbület, és volt néhány szöglet." /41. oldal/ Egy negyedik osztályos pont így írna le egy konkáv sokszöget. Bár szerintem jobban. 
A pocsék stílus mellé páratlanul gyenge nyelvtani ismeretek párosultak, amiktől még intenzívebben kezdett hullani a hajam, mint ahogy eddig tette. Az író szemmel láthatóan következetlenül használja az igeidőket, mindenféle ok nélkül, akár egy mondaton belül is váltakozik a jelen és a múlt, például: "Úgy nézett ki, mintha valaki lázálmában keresztezte volna a lódarazsat a szitakötővel, ezt óriásira nagyította volna, és leburkolja az egészet rétegelt páncélzattal." /123. oldal/ Mentségére szóljon, hogy hiányos angoltudásom miatt nem tudom - és igazából annyira nem is érdekel, hogy megtegyem - ellenőrizni, hogy Kloos követte el ezeket, vagy a fordító. Minden esetre engem ezek a dolgok nagyon tudnak irritálni, és volt, hogy többször el kellett olvasnom emiatt egy-egy mondatot. 
Az író, pontosabban Andrew beszédstílusát ki nem állhattam, hányaveti, nagyon laza csávó látszatát akarta kelteni, de szerintem elképesztően béna volt.

Mintha valaki humort ígért volna nekem ezzel a könyvvel kapcsolatban. "Mint a Vének háborúja" - na, Scalzi legalább tényleg humoros, szóval emiatt nem említeném egy lapon a kettőtMondok valamit, ami lehet, hogy többek számára sértő és felháborító, de attól még igazam van. A céltalan káromkodás nem számít humornak. Az, hogy minden karakternek mocskos a szája, és csak úgy okádják magukból a szitokszavakat mindenféle ok nélkül, inkább az író fantáziáját minősíti. Más "humorosnak szánt" momentumot meg hiába kerestem, sehol nem találtam, pedig körülbelül ez volt az egyetlen elvárás, amit a könyv felé támasztottam. 

Ha már a karaktereket emlegettem, megérik a kitérőt. Vagy megéri? Hiszen mindenki tök egyforma volt, lehetett volna akár egy és ugyanaz a személy is mindenki. Kétféle szereplőt sikerült kreálnia az írónak: az egyik típus az, akinek volt körülbelül két mondata, de már halál bírtuk a csajt/csávót mármint én biztos nem, csak Andy , a másik típusba az úgynevezett többmondatos szereplők sorolhatók, akinek talán még a nevét is megjegyeztem pár percre, ugyanakkor csak egy-egy szarul sikerült klónjai voltak a főhősnek. Mindenki nagyon fasza-laza volt, mintha gyártósorról szabadultak volna, néha még azt sem sikerült kitalálnom, hogy milyen neműek, míg nem következett egy fantasztikus felsorolás arról, hogy az éppen aktuális bandában hány csaj ésny srác van. Ezen kívül a külsejük is elképesztően izgalmasan és érzékletesen leírásra került: az egyik szőke és izmos, a másik néger és magas, a harmadik barna hajú copfos...Hú. Azt, hogy Andy hogy néz ki, nem sikerült kiderítenem. Persze nem a külső a lényeg, de ha már egyszer a belső tulajdonságaikról nem derült ki szar se igen, most én is káromkodni fogok random, mert az a humor magasiskolája, akkor legalább tudjam már magam elé képzelni őket. Összefoglalva: Kloos a papírízű, egysíkú karakterek gyártásában nem hogy utolérte, de jócskán le is körözte mesterét, John Scalzit.
Csupán a főszereplőről ejtenék külön néhány szót, mert a többiek arra se voltak érdemesek, hogy a nevüket megjegyezzem, kivéve az ügyeletes Nőt, aki elmaradhatatlan kelléke minden könyvnek. Andy körülbelül akkora Gary Stu, mint a lakótömb, amiben felnőtt. Művelt, intelligens, sőt, egyetemre járt - ezt valahogy nem tudtam elképzelni, tekintve, hogy a lakásból is csak pisztollyal a zsebében tudott kimenni...vajon koleszos volt? :D  Ezen kívül a katonai kiképzések köszönhetően jó kondiban van, taktikai érzéke párját ritkítja, termesztésen mindenki megszereti, aki csak egy szót vált vele, olyannyira, hogy az elöljárója rá pazarolja az egyszer felhasználható kapcsolati adu ászát, hogy mentse a seggét, holott alig ismeri. Sikeresen és mindenféle erőfeszítés nélkül megtanul mindent, még egy teljesen új szakmát is, mert ő bizony mindenhez ért. Ha ez az undorító tökéletesség önmagában nem elég taszító, 0-24-ben rinyál, hogy milyen szörnyű az élet a csúnya, gonosz szociális körzetben, de mindenféle szívbaj vagy egy szemernyi bűntudat nélkül ott hagyja az állítólag jófej anyját megrohadni, boldoguljon a gettóban gyenge nő létére, ahogy neki tetszik. De azért megmutatja a mi kis üdvöskénk az "érzékeny" oldalát is, hiszen teli sírja a kispárnáját persze csak képletesen, mert ő egy maly man A Nő után, holott alig ismerik egymást, a kapcsolatuk szorosan a zuhanyzóban történő szexuális érintkezésre korlátozódott, míg egy helyen tartózkodtak. Egyébként végig azon gondolkoztam, hogy a Halley az most vezetéknév, vagy sem. A rendszert nézve az, de annyira átlátszóan nőies vezetéknév, hogy gyanítom, nincs is kitalálva a keresztneve. Részlet kérdés. Gary Stu legalább megtalálta benne Mary Sue-t, és mindenki happy - engem és a sablonutálatomat kivéve. Maradjunk annyiban, hogy a "szerelmi szál" önmagában olyan erőltetett és semmilyen volt, hogy akkor is felcseszett volna, ha egyébként imádom a könyvet. Így meg aztán kimondottan botrányos volt. Az író a fejébe vette, hogy márpedig egy valamirevaló regénybe muszáj belegyömöszölni egy szerelmi szálat (ami egyáltalán nem igaz, lásd a múlt heti Top 5 Szerda témáját), jól rá is erőszakolta a dolgot, pedig mondhatom, szerintem jobban meglett volna a történet nélküle. 

Ha már a történetnél tartunk...egyáltalán nem lett volna rossz, ha a fenti hibák nem történtek volna meg, bár abban az esetben is csak gyenge átlag lenne. Így viszont hiába volt élvezhető és pörgős a cselekmény, szinte végig azon imádkoztam, hogy érjem már véget. Nagy híve vagyok azoknak az íróknak, akik képesek időt és energiát feccölni a világ kidolgozásába. Na, Kloos pont nem ilyen. Esküszöm, egy minimálisan kidolgozott háttérrel is elégedett lettem volna, de a könyv teljes egészében hiányt szenvedett ebben. Értem én, hogy nem szabad mindent kapásból szájbarágósan elárulni, de az, hogy semmit nem mondunk el a világ helyzetének hátteréről, az még a legprofibb íróknak sem megbocsátható a szememben. 

A könyv utolsó harmadában, vagy inkább negyedében éreztem azt, hogy végre beindultak a dolgok, körülbelül akkor, mikor ez a szerencsétlen nyomorult Andy kikerült az űrbe. Na, akkor azt mondtam, hogy ez igen, ez már érdekes, ha végig ilyen lett volna, talán nem vesz el kerek tíz napot az életemből a könyv. Én erre vágytam, és mivel az elején nem kaptam meg, nem is tudtam elvonatkoztatni többet. A történet hoz néhány, számomra újszerű motívumot, amit megtartanék, ha ki kéne lomtalanítanom ezt a könyvet. De ezek - összesen kemény két dolog - sajnos spoileresek. Az egyik ilyen a terraformáló állomások ötlete volt, bár nem tartom magam agyonolvasottnak sci-fi témában, szóval lehet, hogy nem eredeti a dolog. Minden esetre érdekesnek találtam, hogy bármilyen bolygó lakhatóvá tehető némi - pár évtizednyi - formálás után. A másik természetesen a giganitkus méretű "űrlények" megjelenése volt, akik végre felpörgették a könyv eseményeit. Kíváncsian várom, hogy ezeket, főleg az utóbbit a következő rész(ek)ben hogy tudja kihasználni az író. Mert természetesen naná, hogy sorozatról van szó. Erre nem mondok semmit, mert kétszínű lennék, szeretem a sorozatokat. Az esélyt a folytatás természetesen megkapja. 
 
Összegzés

Kedvenc idézet: Az nincs sajnos.

A cím: Őszintén, lövésem sincs, hogy mit jelent az angol cím, de úgy sejtem, hogy nem azt, amit a magyar. :D Mindegy is, számomra semmitmondó, jobbat nem tudnék adni neki, de csak emiatt biztos nem olvastam volna el a fülszöveget. 
A borító: Na, ez kap  egy fél pontot, egész tetszetős, a színvilága is szép, a szerző és a m jól vannak tájolva. Plusz ezerszer jobb, mint az eredeti.
 
Értékelés: Úgy érzem, a military sci-fi és én félreértettük egymást valahol John Scalzi univerzumában. Az én gyomromnak kicsit sok volt a military, és kevés a sci-fi, de hát mindenki maradjon a kaptafánál, ezután valószínűleg kerülni fogom a műfajt. Ez a könyv inkább volt egy elcseszett és hosszúra  nyújtott bevezetés, mint önálló történet, de éppen ezért kapja meg az esélyt arra, hogy a továbbiakban bizonyítson. Ha a végén nem pörgött volna fel, csak egy kettest kapna, de így megkönyörülök rajta. 


 
Most, hogy  végigolvastátok ezt a terjengős szidalmazást, olvassátok el kritikustársam véleményét is, hátha olyasmit fog mondani, ami mégis csak meghozza a kedveteket az olvasáshoz. 

Kezdjük az elején (hol máshol hisz a mű nem ér el eposzi magasságokat :D). Tetszett a könyv, viszonylag gyorsan ledaráltam, kellően gördülékeny volt, olvastatta magát, ami azért nem hátrány. Kellőképpen feszes tempójú, nincs sok üresjárat. Röviden felvázolják az alaphelyzetet: adott egy nyomornegyed és az ebből kitörni vágyó ifjú. Ám az élet nem habostorta, erre semmi esélye nincs kemény munkával vagy tanulással, egyedül a hadseregben látja a kitörési lehetőséget és meg is ragadja. Gyorsan magunk mögött is hagyjuk a pöcegödröt (anyával együtt :D), egy jobb élet reményében, és pár oldal után már a hadsereg berkeiben találja magát, indulhat a kiképzés.

Rádöbbentem, hogy manapság már nem az klisé, hogy eljátsszák a szokásos kiképzős történetet a jól bejáratott tartalmi elemekkel és mondatokkal, hanem az, hogy az elején már kijelentik, hogy ez nem az a sablonos, tv-ben látható szokásos kiképzés, hanem valami teljesen új. Aztán persze nehéz újat mondani, hisz az emberiség régóta tudja, hogyan képezzen mészárosokat a fiatalokból, megvannak a bevált receptek hellyel-közzel módosítva, de mindig ugyanazt kapjuk, most sincs ez másképp. De nincs is ezzel gond. A gyilkológéppé nevelés ellenére valamiért mindig is érdekelt hadsereg, elsősorban a strukturális felépítése, tagozódása vagy valami hasonló, nehéz szavakba önteni.:D Ebből a szempontból sikerült azonosulni a főszereplővel (máshogy nem nagyon, de erről később). Andrew szemén keresztül elégíthettem ki a kíváncsiságom, hogy hogyan is megy az a „nem a szokványos, nem klisés és sablonos kiképzés” és sokszor úgy éreztem, hogy én is szívesen kipróbálnám, talán ezért haladtam olyan gyorsan vele, mert a saját tudásvágyamat hajszoltam, háttérbe szorítva egyéb szempontokat. Például sokáig fel sem tűnt, hogy nincsenek érdekes karakterek, nem igen van személyiségük csak pár tulajdonságuk.

Véget ért a kiképzés, főhősünket pedig egyenesen a darálóba küldték itt a Földön. Az érdeklődést továbbra is a korábban említett tényező tartotta fent, új helyszín, újabb bepillantás, ezúttal a sereg valódi arcát megismerve éles bevetéseken is.
Kapunk egy kis akciót, csipetnyi bajtársiasságot, egy kis morális dilemmát; azaz mennyire bánjuk, ha véletlenül felrobbantunk pár tucat civilt. Kis hadibürokrácia, helyszínváltás, hősünket kilövik a vákuumba. Élesebb váltás, mint az előzőek, de meglepő módon nem zökkentett ki különösebben, ugyanis itt kezdődött (igaz ez már a regény vége felé van) az, ami arcul csapott. Nem mintha az évszázad csavarja lett volna, vagy valami hatalmas eget rengető dolog történt volna, de...

Korábban sokan a Vének háborújához hasonlították, olvastam is pár értékelést mielőtt elkezdtem olvasni. Valahol azt írták, hogy az egyik nagy különbség, hogy bár military sci-finek számít mindegyik, az egyikben az idegen fajok ellen harcolunk, míg alanyunk esetében belső feszültség szította háborúkban mészárolják egymást az emberek. Nos, hát valaki benézett valamit. Arról nem volt szó, hogy tömbház méretű behemótok szaladgálnak emberi kolóniákon, és egy darab kimúlásához több lőszert kell elhasználni, mint az első világháborúban (költői vagy inkább „blogolói” túlzás, nyilván). Végre nem humanoidokkal állunk szemben, végre nem durván 1,5-2,5 m közötti (emberméetűű), nagyjából fejjel, karokkal és lábakkal rendelkező kétlábú lényekkel szállunk harcba. Számos kérdést felvetett a lények megjelenése. Első és legfontosabb: mennyire intelligensek. Míg korábban – sok más műben – kvázi kommandós, lőfegyverrel felszerelt idegenekkel találtunk szembe magunkat, ezek a behemótok inkább egy horror történetből léptek elő, mintsem egy sci-fiből. Nem tudjuk milyen technikai szinten állnak, bár terraformálás terén kiemelkedő eredményeik vannak, és minden bizonnyal csillagközi helyváltoztatásra képes fajról beszélünk (valahogy csak oda kerültek az emberi kolóniára, ha csak nem a föld alól jöttek:D) Viszont nagyon érdekes hogy a technológiájukat nem a megszokott „fémmel burkolt elektronika” és hasonlók jellemzik, sokkal inkább biológiai, szerves jellegű. Nos, mindenesetre nagyon érdekfeszítő az egész és nagyon jót tett a történetnek, kíváncsivá tett.

Nagyjából végigmentünk a történet folyásán a kiképzéstől a bevetésekig, jártunk a Földön, az Űrben, és más planétákon is. A váltások nem élesek, minden új környezethez és új emberhez hamar hozzászokunk, a korábban megismert karakterek nem hiányoznak…Mert mindenki egyforma, mert nincsenek személyiségek, csak tulajdonságok. Egyértelműen a könyv legnagyobb gyengéje a karakterek, vagyis inkább azok hiánya, merthogy nem karakteresek, az biztos. Más kérdés, hogy ez nálam utólag állt össze, olvasás közben vitt előre a kíváncsiság és ez háttérbe szorult. Kezdjük a főszereplővel: egyszerre semmilyen és mégis túl sok. Személyisége nem volt, de ezt az író számos egyéb dologgal igyekezett kompenzálni. De legalább a főszereplő úriember személyében örülhetünk az új McGyvernek.  Mivel kvázi „gettószökevény” és az utca nevelte, ezért nem kell félteni alaphelyzetben sem: ügyes, gyors stb. feltalálja magát minden helyzetben. De hát nehogy már ne legyen diplomája és ne falja a könyveket a gettóban ezerszám, miért is ne, a bronxi feka kissrácok nagy része is a Harvardon tanít élete későbbi szakaszában. Elküldjük katonának, hadd legyen kellően jó kondiban, emellett legyen taktikus, előrelátó, intelligens, jó lövész stb. Később a hadászati készségei mellett értsen a neuralitikus hálózatokhoz, kvázi legyen „űrrendszergazda” is :D. A történet közepére adott egy háborús hős, számos kitüntetéssel, minden létező jó tulajdonsággal, akárhova kerül, messze kiemelkedik társai közül, és majdnem nélkülözhetetlen, gyengepontok nélkül. És ezen az sem változtat hogy össze kellett fércelni az egyik bevetés után nem sokat vont le az „értékeiből”. Nos, ezen előnyös tulajdonságokon kívül McGyvernek nincs személyisége, tudjuk, hogy szeret olvasni és mindenhez ért, mindenben jó, pont. És hát, ha ennyit kapunk a főszereplőtől, mit várjunk a mellékszereplőktől? A katonák katonásak, a „senkit sem hagyunk hátra” jelmondatot szem előtt tartva, a seggfejek seggfejek, senki sem árnyalt, vagy összetett karakter. McGyver barátosnéja: nem buta és ügyes pilóta :D Mindenki körülbelül 2 tulajdonsággal jellemezhető. Fallon őrmester az egyetlen, akit talán kedvelni lehet valamelyest. Nos, maradjunk annyiban nem a karakterek cipelik fel a hátukon a könyvet a magas értékelési pontszámok hegyére.

ÉS a történet sem… :D

Bár vannak nagyon jó elemei és összességében nem is rossz vagy hasonló, de azért azon könyvek esetén, amiknek a történet az erősségük, mást kapunk. Az „egyáltalán nem sablonos” kiképzés után, a bevetések előtt azért kapunk egy kis geopolitikai kitekintőt is. Nem néztem utána, angolul hogy hangzik, illetve hogy van e bármi egyéb elérhető infó, de a sinorus kifejezés számomra (szerintem mindenki számára is :D) nagyon hajaz az oroszokra. Tehát csak a szokásos, Amerika, a világmegváltó igazságosztó rendet tesz mindenhol. A katonák pedig elhiszik, hogy a hazájukért harcolnak attól pár ezer kilométerre :D A főellenség pedig a csúnya, gonosz ruszikik.
Üde színfolt volt tehát az új ellenség megjelenése, és kíváncsian várom, hogy a jövőben kétfrontos háborút viselnek e majd a sinoruszok és a batárok ellen, vagy összefogás tanúi leszünk. Nagyon kíváncsi lettem volna egy kicsit több infóra, ami a társadalmi berendezkedést illeti, leszámítva azt, hogy vannak gazdagok és szegények, és örültem volna egy átfogó képnek Európáról, a puskaporos hordón kívül, ahol már megint rendet kell tenni. Jó lett volna pontosabb képet kapni a jelenlegi szembenállás geopolitikai hátteréről is.

Összességében azok számára, akik szeretik a military sci-fit (azon belül is inkább a militaryn van hangsúly :D) érdekes lehet. Viszont szerintem kevesen lesznek, akik olyannyira elmélyülnek benne, mint én, személyes érdeklődés miatt, így a szélesebb közönségnek biztos nem lesz annyira szórakoztató, mint nekem, ugyanis vannak hibái bőven. McGyver szindróma, karaktertelen karakterek, átlagos történet, klisék.
Ugyanakkor a történet a legutolsó helyszínváltáskor magasabb fokozatra kapcsol, és új elemmel bővül, ami számomra rendkívül érdekfeszítő, és kíváncsian várom a következő részt. Mindenképpen ígéretes lenne a folytatásra nézve, ha kapnánk új, valódi, húsvér szereplőket, valódi jellemmel, nem csak 1-2 tulajdonsággal (a jelenlegiek esetén erre nincs túl sok esély), több háttérinformációt a geopolitikai viszonyokról, a társadalmi berendezkedésről na és persze az új fajról.
Értékelés: tisztában vagyok vele, hogy a korábban említett tényezők miatt a szubjektív vélemény legalább fél pontot ráver a valós képre. A (néhol súlyos) hibái ellenére, az egész egyben van, számomra gördülékeny, üresjáratoktól mentes szórakoztató olvasmánynak bizonyult. A személyes érdeklődés miatt még inkább olvastatta magát a könyv, így egy fél ponttal megtoldva számomra 7,5 pontot ér az elképesztően illogikus pontozási rendszeremben :D

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése